MAZALIN NATÁLIA
Az idő fogalma azóta foglalkoztatja az embert, mióta az idő fogalma létezik. Ám az idő fogalmát az ember alkotta, létezése nélkül az idő fogalma is értelmetlenné válna. Minden egyes ember egyedi módon és sokrétűen viszonyul az időhöz. Minket most az a viszony érdekel, melyet az ember köt a körülötte létező személyes, vagy kollektív tárgyakkal, illetve, ahogy azok ránk, emlékekkel, történetekkel terhelt létezésükkel hatnak. Vannak kollektív tárgyak, melyek közös emlékként hasonló érzeteket váltanak ki mindannyiunkból és vannak, melyek csak nekünk, személyünknek szólalnak meg.
Cím nélküli, határozott karakterű, kevés színnel és látszatra kevés formával manipuláló képei többrétegű, málladozó vakolatrétegeket idéznek meg. Munkái egyrészt tágított, kollektív jelentéssel felruházott, másrészt ugyanúgy erőteljesen személyes vonatkoztatású pillanatfelvételek a világban létező tárgyakról, hiszen a házak fala, az utcák aszfaltjának repedései mind-mind az idő attribútumait viselik, személyes és együttes történelmet hordoznak, melyekre pillantva erőteljes hangulati befolyásoltság tör az emberre. Ez az áthangolódás tör be létünkbe és saját létébe egyaránt, ez hordozza a jelentést, ebben mutatkozik meg az idő. A valóság elemeinek sajátos áthangolódásának, közérzetének vagyunk szemtanúi. Egyébként érdektelen tárgyakból az emlékeink és érzelmi kapcsolódásaink folytán olyan, mások számára megmagyarázhatatlan kötődést vagyunk képesek teremteni, melyek nemcsak hogy értékké avanzsálják a tárgyakat, hanem majdhogynem élővé teszi azokat, mintegy újra valóságossá és jelenné téve a múltat. Ez az erő, képesség hozza lázba az alkotót, tevékenysége így egyszerre vall tudatos és tudattalan elemek folyamatos munkálkodása, melynek végső nyughelye, azaz az elkészült mű befejezettsége egy bizonyos hangulati állapot megszületése. Ez az állapot maga a végleges, elkészült alkotás.
Egyszerre használja fel a divatmárkák reklámanyagait és saját életének jelentéktelennek tűnő tárgyait, azaz: plakátdarabokat, szöveggel nyomott selyempapír, megégett sütőpapír darabját, reklámszatyor félreismert-félreismerhetetlen betűtípusait, tükörfóliát és egyéb talált tárgyakat, használ grafitti-szerű gesztusokat különbözô vastagságú rétegek ütköztetését, vakolatszíneket, régi, dohos, penészízű sárgás-barnákat, feketéket. A pszichikai rétegeket „emlékező” matériákkal helyettesítve egymásra halmozza őket, hogy aztán az idő vasfogaként kegyetlenül és feltartózhatatlanul elbánjon velük, hipóval marja, visszakaparja, vagy éppen megsemmisítse. Saját vágyainak szavait alkossa meg tömegtermékek csomagolóanyagából, önmagához rántsa, idomítsa a világot, miközben a világban-benne-létezőként felszínre rántsa magánélete közössé váló pillanatait. Sokrétű érzelmi katedrálisokat épít, melyhez közelíteni csak szavak nélkül, saját emlékeink viszonyaink, éberségünk által lehet. Nem adja magát egykönnyen, miközben nem titkolózik. Azzal a logikával dolgozik, amit mindenki ismer, ámde egyetemesen megfogalmazni képtelen.
Mohay Orsolya
